"Vértanúként halok meg" 

Giordano Bruno és az inkvizíció

1600. február 17.-én a római Campo di Fiore-n, Pompeius színházával szemben az Inkvizíció ítélete nyomán máglyán megégették Giordano Brunot. A szemtanú beszámolója szerint a máglyán haldokló Bruno elé keresztet tartottak, de még akkor is elfordította fejét, és tekintetét az égre emelte.

Ki volt ez a konok, eszméiért a máglyahalált is vállaló gondolkodó? Törvényszerű volt-e életének ilyen szomorú befejezése? Hol került ellentétbe filozófiája a vallással? És egyáltalán: a vallással, vagy az egyházzal és az egyház által foggal-körömmel védett világképpel állt-e szemben?

Azóta, hogy a kereszténység államvallássá lett, és az egyház nem csupán vallási, de világi hatalommá is vált, vezető képviselőinek magatartása és gondolkozásmódja egyre inkább eltávolodott a jézusi tanoktól. Nyilvánvaló, hogy a kora középkorban, amikor a széthullott Római Birodalom európai részeit csak a közös vallás kötötte össze, az egyháznak hatalomként való megjelenése történelmileg szükségszerű volt. A Kárpát-medencében ekkoriban letelepedő őseink számára is létkérdés volt a kereszténység felvétele: ez volt befogadásunk feltétele az új európai rendbe, és István csak így tudott megfelelő külső támogatókat találni hatalma megszilárdításához és a modern hatalmi rendszer kiépítéséhez. Ugyancsak hasznos volt az egyház hatalma a középkori ember erkölcsi fejlődését és a - természetesen akkoriban vallásos - műveltség népszerűsítését illetően. A vallási dogmák és a hit mindenekfelettisége azonban korlátok közé szorította a tudomány fejlődését. Ezért, főleg a XII. századtól, egyre sűrűbben jelentek meg olyan tanok, melyek kétségbe vonták az egyház abszolút hatalmát. E tanok hirdetőit nevezték eretnekeknek. Kik voltak ők? A középkori ember szemében az eretnek gonosz, bűnös lény, az ördög szolgája, a pokol martaléka, aki Istent és az ő szent egyházát támadja, s az embereket a Sátán kezére akarja juttatni. Mindenkinek szent kötelessége, hogy harcoljon az eretnekek ellen.

A középkori ember mélységesen vallásos volt, vallásosak voltak az eretnekek is, szembefordulásuknak tehát elsősorban vallásos formát kellett öltenie, vallási tételekben kellett megnyilvánulnia. Az eretnekmozgalmak hátterében - véleményem szerint - nagyon egyszerű ellentmondás áll. Nevezetesen az, hogy minden vallás örökérvényűnek, megváltoztathatatlannak tekintett alaptételek, tanítások összessége. Éppen ezért az egyház nem alkalmas arra, hogy a politika, főleg pedig a tudomány meghatározó tényezője legyen, mert akkor vagy ezeket próbálja tanaihoz igazítani, s ezáltal erősen akadályozza a fejlődét, vagy pedig tanait igazítja a kor tudományához, kultúrájához, politikájához; ezzel viszont elveszti azt, ami minden vallásban a legszebb: az örökérvényűséget, a megmásíthatatlan igazságokat. Az ezekben való hit teszi a vallásos embert vallásossá. E történelmi ellentmondásnak csak egyetlen feloldása lehet: a világi és az egyházi hatalom teljes különválása, az ideológiától teljes mértékben mentes, csak a tapasztalásnak felelős tudomány elfogadása. Ez abban a történelmi helyzetben nyilvánvalóan nem történhetett meg. A tudomány eretnekeinek többsége tudatosan, vagy ösztönösen ezért küzdött. Nem a vallást támadták tehát, ahogy azt sokan megpróbálták beállítani, hanem az értelem érdekében szóltak a hit és a tekintély mindenhatóságának korában.

Ekkor már évszázadok óta Arisztotelész kozmogóniája a "hivatalos", az egyház által is elfogadott világkép. Ennek lényege, hogy a Világ középpontjában a mozdulatlan, gömb alakú Föld áll, és körülötte átlátszó kristálygömbökön keringenek a különböző égitestek. Ezt a világképet természetesen nem lehetett megfigyelésekkel igazolni, ezért állandó korrigálásra szorult. Ptolemaiosztól kezdve Kopernikuszon és Galilein át Keplerig - aki végül is felismerte a bolygómozgás törvényeit - rengetegen próbálkoztak azzal, hogy a megfigyelési eredményeket összhangba hozzák a Világegyetem felépítéséről alkotott nézetekkel.

Giordano Bruno korát hajnalnak nevezte, mely felváltja a hosszú éjszakát. Ez a hajnal pedig nem volt más, mint a reneszánsz és az a tudományos-kulturális forradalom, melynek Giordano Bruno az egyik legismertebb képviselője. A kora-középkor babonás, Isten-központú világképét egyre inkább felváltotta az emberközpontú világkép; ez a humanizmus kora. Ezzel párhuzamosan új tudományok születnek: a filozófiai antropológia, mely az embert, mint nembeli lényt vizsgálja, a kozmogónia, mely a világ rendjére állít fel - egyelőre még inkább intuícióra alapuló - tételeket, és pont Giordano Bruno jóvoltából olyan kérdéseket vet fel, mint a világ végtelensége térben és időben, a Földön kívüli élet lehetősége stb. A tudósok figyelme egyre inkább a megfigyelés, a kísérletezés felé fordul. Ez maga után vonja a tudományos segédeszközök ugrásszerű fejlődését, és a fizika mindeddig elhanyagolt ágaira irányítja a figyelmet (pl. optika). Igazában e kor választja szét a filozófiát és a többi tudományt. A tudomány művelői számára többé már nem a dogmák, a tekintélyen alapuló tanok a mérvadók munkájuk során, hanem az, hogy eredményeik mennyire állnak összhangban a tapasztalattal, a megfigyeléssel, a kísérletek eredményeivel.

Az egyház, mely a középkor szellemi életének irányítója, meghatározója volt, nemcsak az új tanok befogadására bizonyul alkalmatlannak, hanem azoknak az egyházon kívüli létezését is elutasítja. Ezzel nemet mond az ideológiamentes tudományra; az új tudományos felfedezések mércéje még mindig az, hogy mennyire áll összhangban a Szentírással, illetve annak egyházi értelmezésével.

Giordano Bruno a reneszánsz kor gondolkozásának betetézője és egyben évszázadok óta a tudományos haladásért való áldozatvállalás megtestesítője. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy Bruno volt az egyetlen, akit az ellenreformáció első hullámában Inkvizíció elé idéztek. A gondolkodók többsége azonban formálisan visszavonta tanait: így tett Valla a bibliahamisítással kapcsolatos felfedezése után, Cusanus, aki az eredendő bűnt tagadta, Cardano orvosi felfedezéseit követően, és Galilei, az idős, megtört tudós is kijelentette az Inkvizíció ítélőszéke előtt: "Nem, a Föld nem mozog."

Giordano Bruno 1548.-ban született Nola városában. Tizenöt éves korában belépett a domonkosok rendjébe. A dominikánus barát így ír A meggyőzés művészete című könyvében: "Aki szerzetesről beszél, az ezzel a szóval babonát, a kapzsiság, a kétszínűség megtestesítőjét s mintegy valamennyi bűn összességét jelöli meg. Ha mindezt egyetlen szóval akarod kifejezni, mondd: szerzetes!" A fiatal Bruno mélyen érdeklődött a tudomány iránt és szorgalmasan olvasta az egyház által betiltott könyveket. 28 éves korában elhagyta a kolostort és Észak-Itáliába ment. Aztán 13 évig Svájcban, Franciaországban, Angliában és német földön élt, ahol humanistákkal érintkezett, filozófiát adott elő, és lerakta tanításának - ahogy ő nevezte: a nolai filozófiának - alapjait. Giordano Bruno tisztában volt szerepével, jelentőségével. Így ír erről: "Ha én ... fognám az eke szarvát, nyájat legeltetnék, kertet művelnék, vagy ruhát foltoznék, senki sem venne észre, kevesen ügyelnének rám, alig gáncsolna valaki, s könnyen tudnék mindenkinek tetszeni. De mivel felmérem a természet mezejét, gondozom a lélek legelőjét, buzgólkodom a szellem művelésén és mesterkedem az ész ruházatán, azért íme: aki megpillant, megfenyeget, aki észrevesz, rámrohan, aki hozzámér, megharap, aki megfog, széttép, s nem egy, nem kevesen, hanem sokan, majdnem valamennyien így tesznek velem..., mert istentelennek, aljasnak és becstelennek tartok minden győzelmet, amely nem az igazságon alapul, hanem csakis az igazi bölcsesség iránt való szeretetből és az igaz szemlélődésre törekedve fáradozom, kínlódom és gyötrődöm."

Brunot Giovanni Mocenigo, velencei patrícius jelentette fel, aki a Szentszéknek küldött levelében terjedelmesen sorolta fel Bruno "bűneit": azt tanította, "hogy szűz nem szülhetett, s hogy katolikus hitünk tele van Isten nagysága elleni szentségtöréssel,...hogy az erényes élethez teljesen elegendő, ha nem teszed másnak azt, amit nem akarsz, hogy neked magadnak tegyenek..."- áll többek között Mocenigo levelében.

Az Inkvizíció haragját különösen a világok sokaságáról és örökkévalóságáról alkotott nézetei vonták magukra. Nyilvánvaló, hogy ez nemcsak a hivatalos egyházi világképpel állt teljes mértékben szemben, hanem a Földet a Világmindenség középpontjából a létező világok egyikévé "lealacsonyítva" vetette fel az egyház küldetésének, szerepének kérdését is. "Mert az isteni kegyességhez és hatalomhoz méltatlannak tartom, hogy Isten, azzal a képességgel rendelkezve, hogy e világon kívül más világot és más végtelen sok világot teremthet, véges világot teremtett volna." - mondta az Inkvizíció előtt. Ha viszont Isten végtelen sok világot teremtett, ha alkotásai közül csak egy a Föld, akkor ez a földi egyház nem hivatott Isten egyedüli képviselője és igéjének egyedüli hirdetője lenni. Ha elfogadjuk, hogy a Világmindenségben nem alárendeltségi, hanem mellérendeltségi viszonyok vannak, ha elfogadjuk azt, ami Giordano Bruno világképének a lényege, hogy az Univerzum nem koncentrikus szférákból álló gömb, melynek középpontjában ott a Föld, és rajta a "teremtés koronája", az ember, hanem olyan világok halmaza, melyek születnek, fejlődnek és elpusztulnak, egy olyan halmaz, melynek nincs középpontja, melyben semmi sem a "teremtés koronája", hanem ez az egész együtt testesíti meg Isten művét, nos akkor ezzel együtt elvetettük a katolikus egyház univerzális küldetését, nevezetesen azt az igényét, hogy egymaga testesítsen meg mindent, ami Istentől származik. Az, hogy Bruno szemében a Világmindenség nem teremtmény, mely ugyanolyan, mint keletkezése pillanatában volt, hanem olyan rendszer, mely belső törvényei szerint él és fejlődik, egy új istenkép első hirdetése. "...az Isten, lényegében, jelenvalóságában és hatalmasságában, ki nem mondottan, ott van mindenben és minden felett: nem mint rész, nem mint lélek, hanem megmagyarázhatatlan módon." "A Világmindenséget végtelennek tekintem, azaz az isteni mindenhatóság teremtményének." "... úgy vélem, hogy e világ és a világok összessége keletkezik és megsemmisül. S ennek a világnak ... is volt kezdete és lehet vége, hasonlóan más égitestekhez...Ez a véleményem az általános és részleges teremtésekről, s azt hiszem, hogy egész létükben Istentől függnek." Forradalmian új gondolatok ezek természettudományos szemmel is! Mégis én elsősorban Giordano Bruno istenképére, Istennek a teremtésben játszott szerepéről alkotott nézeteire szeretném a hangsúlyt fektetni. Istent, mint a természeti törvények összességét fogta fel. A természet - mondta Bruno - Isten a dolgokban. Ez a panteizmusra, annak is materialista irányzatára jellemző felfogás. A panteisták szerint Isten nem áll külön a természettől mint teremtője, hanem azonos vele.

Bruno filozófiája központi fogalmainak egyike a világlélek, mely a világ végtelen jelenségeinek metafizikai misztikummá emelt élete, formája és törvénye. Mai tudományos szemmel nevetségesnek tűnhet a Világegyetem működésének ez a romantikus, misztikus magyarázata. Mégis, hadd utaljak arra, hogy ez a kor volt az, melyben az asztronómusok fantáziája elkezdett szárnyalni, mert a megfigyelőeszközök tökéletesedésével olyan új eredmények birtokába jutottak, melyek nyomán érdeklődésük a Világmindenség működésének általánosabb törvényszerűségei felé fordult. Ez volt az, ami az egyházi világkép szempontjából igazán veszélyes volt, hiszen nem az a tudós volt ártalmas a korabeli egyház számára, aki kezdetleges műszereivel a Hold, a Nap, a bolygók, a csillagok, az üstökösök helyzetét méricskélte, hanem az, aki mindezen megfigyelési adatok alapján - fantáziáját felhasználva - általánosabb törvényeket próbált megállapítani a nagy egész, a Mindenség működésére vonatkozólag. És ez a tudós nem arra a következtetésre fog jutni, hogy mindent, amit távcsövében látott, aminek helyzetét és mozgását megmérte és kiszámította, isteni akarat mozgat, hanem az égitestek mozgása mögött saját törvényszerűségeket feltételez. Mivel azonban természettudományos ismeretei még nem elegendőek a Mindenség mozgatóerőinek tudományos meghatározásához, ezért törvényszerű, hogy kutatásai eltolódnak a misztikum irányába. A materialista panteizmus annak a kornak a filozófiája, melyben a tudósok többé nem hajlandók elfogadni Isten mindenhatóságát a Világegyetem működtetésében, de csillagászati, fizikai ismeretei még nem elegendők ahhoz, hogy Isten mozgató szerepét fizikai törvényszerűségekkel váltsák fel. Jellemző, hogy az a Kepler, aki felfedezte a bolygómozgás törvényszerűségeit, kezdetben általa kitalált geometriai testekből álló rendbe próbálta a Világegyetemet kényszeríteni.

A nolai tanításának másik alapfogalma a végtelen. A Világegyetem végtelenségét és a világok számtalanságát a kopernikuszi elmélet következményeként tünteti fel. "... az állócsillagok mind egymástól mérhetetlen távolságra vetett, a végtelen térben szabadon lebegő napok, melyek körül éppúgy, mint a mi naprendszerünkben, bár számunkra láthatatlanul, bolygók, földek keringenek." A nolai filozófus véleménye Kopernikusz világképének logikus továbbfejlesztése, mégis korának összes híres csillagásza - Kepler, Galilei, Brahe - visszarettent kimondásától, és elvetette a végtelenségnek, mint a világok pluralitásának tanát. Kopernikusznál ugyanis már a Nap áll a Naprendszer középpontjában, a kor csillagászai pedig már tudták, hogy a távoli csillagok ugyanolyan égitestek, mint a Nap. Ebből pedig az következik, hogy a Mindenség nem szorítható bele egy szférikus rendbe, hanem - ahogy Bruno írta - , az Univerzum a Naphoz hasonló égitestek szétszórt halmaza. Ha viszont a Nap csak egy a csillagok milliárdja közül, akkor miért lenne egyedi jelenség a körülötte keringő bolygók rendszere, hasonlóképpen ahhoz - s ez a legmerészebb gondolat, amit Bruno felvetett -, hogy másutt is lehet élet a Mindenségben. "Ami pedig az embereket, azaz az értelmes teremtményeket illeti, az ítélkezést róluk átengedem azoknak, akik így akarják nevezni őket. De fel kell tételezni, hogy vannak ott értelmes állatok. Ami továbbá testüket illeti, hogy ez halandó-e, mint a miénk, erre a tudomány nem ad választ." - vallotta még az Inkvizíció ítélőszéke előtt is.

Az egyház természetesen nem tudta ezt a bibliai teremtéstörténettel homlokegyenest ellentétes világképet elfogadni. Nem nehéz belátni, hogy e tanítások mily súlyosan érintették az egyház küldetését, fontosságát, társadalmi szerepét. Abból, hogy a Brunoval összezárt cellatársak - valójában provokátorok - mit tartottak fontosnak elmondani a tárgyaláson, következtethetünk arra, melyek voltak a nolai filozófus tanításának az egyházra nézve legveszélyesebb elemei. "Sokszor állította, hogy a világ öröktől való, és hogy nagyon sok világ létezik. Még azt is mondta, hogy a csillagok világok,..." "Giordano azt mondta, hogy sok világ létezik, hogy az összes csillagok világok, s hogy a legnagyobb tudatlanság lenne azt hinni, hogy csakis ez a világ létezik." "Azt állította, hogy óriási számú világ létezik, s hogy minden csillag, amennyi csak látható, világ." E tanúvallomások önmagukért beszélnek.

Végül az Inkvizíció VIII. Kelemen pápa elnökletével ülésező kongregációja 1599. február 4.-i határozatában megállapította, hogy "Giordano testvér...tételei eretnekek, ellentétesek a katolikus hittel, hogy nemcsak ma nyilváníttatnak ilyeneknek, hanem a legrégibb egyházatyák, a katolikus egyház és az apostoli Szentszék is elítélte és elátkozta őket." Bruno negyvennapos határidőt kapott tételei megtagadására. Miután ezt nem tette meg, átadták a világi hatóságoknak. Sorsa ezzel megpecsételődött. Bruno nyugodtan végighallgatta a bíróság határozatát, mely máglyahalált jelentett számára, majd így szólt: "Önök valószínűleg jobban félnek az ítéletet kimondani, mint ahogyan én meghallgatom".

Giordano Bruno tanai, művei pusztulásra ítéltettek. Merész gondolatai azonban túlélték a korát; a Földön kívüli élet például nem csupán általánosan elfogadott nézet a tudósok körében, hanem ma már tudományos kutatóprogramok tárgya is. A nolaiban - ahogy ő nevezte magát - nem csak a tanaiért, a gondolataiért a meghurcoltatást és a halált is vállaló tudóst tisztelhetjük, hanem azt a gondolkodót is, aki fantáziáját is képes és hajlandó volt a tudomány szolgálatába állítani. Logikus gondolkozás és szárnyaló fantázia: ez jellemezte e szomorú sorsú filozófust. Végezetül álljanak itt ismét saját szavai: "Akit magával ragad ügye nagysága, az nem érzi a halál rémületét. Akit leginkább magához vonz az isteni akarat iránti szeretet, azt nem hozza zavarba semmiféle fenyegetés, semmiféle fenyegető rémség. Ami engem illet, sohasem fogom elhinni, hogy egyesülhet az istenivel az, aki fél a testi kínoktól. Valóban, a bölcs és erényes ember csak akkor éri el a tökéletességet, amikor nem érzi a szenvedést."

(Egyetemi vizsgadolgozat a 90-es évek elejéről)