Az első vereség

(Történik valahol Magyarországon, 1990. őszén.)

Világos volt még, amikor kilépett az irodából. Csodálatos őszi este volt, a maga minden finomságával, melankóliájával, gondolkodásra és álmodozásra késztető halk rezdüléseivel, jóleső hűvösségével. A faágakon rezgő levelek még a tovatűnt nyarat idézték. Magába roskadva, bambán lépdelt, a hatás, mely az imént érte, olyan erős volt, hogy a gondolkodást is meggátolta.

Percek teltek el így, ebben az öntudatlan, kómás állapotban, aztán az első gondolat, mely eszébe jutott, az önkritikáé volt: "Hogy én mekkora marha vagyok!" Kétségkívül ez volt az elmúlt események legegyszerűbb, legbanálisabb feldolgozása: egy letaglózott elme első eszmélése. Hirtelen megjelent előtte régi önmaga, amint lelkesen, boldog elszántsággal, a feleségével folytatott hosszú beszélgetés eredményeként véglegessé vált belépési szándékkal benyit az iroda kapuján. Március eleje volt, ugyanilyen kedves, szelíd este, mint ez a mai.

Micsoda idők jöttek azután! Új remények, új esélyek, hirtelen a nihilből, a szürkeségből, a mocsokból felbukkanó új életlehetőségek. A társadalmon kívüli, az értékrend legalsó fokán álló, pótcselekvésekbe menekülő senki úgy érezte, történelmet alakít. Célokat kapott, életértelmet, a gondolkodás, elemzés és lelkesedés lehetőségét. Ennél többet soha nem is kívánt magának.

A munkából, a tanításból hazatérve kezdődött a második műszak: kopogtatócédula-gyűjtés, kampányrendezvény-szervezés, plakátragasztás.

A társadalom fuldoklója oxigénhez jutott.

"Azért hívattunk, mert egy kérésünk lenne hozzád." A büszke várakozás izgalmával állt a kampányfőnök íróasztala előtt, aki az önkormányzati választásokra való felkészülést irányította. A klubhelyiség, ahol az összejöveteleket rendezték, már elcsendesedett, mindenki hazament, csupán ők ketten tartózkodtak az irodában.

"Te is tudod, hogyne tudnád, milyen ellenséges légkörben végzi a kormány a munkáját. Az ellenzék, a sajtó, a tévé, a rádió..., de úgy gondolom, felesleges is erről beszélnem."

A kampányfőnök felállt, jelentőségteljesen tett néhány lépést a szobában, majd zsebre dugott kézzel megállt az asztalnak támaszkodva.

"Ahhoz, hogy az emberek bizalmát ilyen körülmények között megszerezzük, közismert, népszerű, tekintélyes embereket kell megnyerni magunknak. Ebben, azt hiszem, egyetértünk." Visszament és leült a helyére. "Te ismered Miskolci Józsefet, több éven át kollégák voltatok. A gimnázium legnépszerűbb tanára, az egész város tiszteli, becsüli. Kitűnő pedagógus és soha nem volt kommunista. Úgy gondoltuk, indítjuk a választásokon, népszerűsége jól jöhet a pártnak. Régi ismerősök vagytok, kérlek, beszélj vele, vedd rá, hogy fogadja el a jelölést."

Csak állt némán, földbe gyökerezett lábakkal és nem hitt a fülének. A kampányfőnök nem értette zavarát: "Értsd meg, meg kell őt nyernünk." Egy darabig még némán állt, aztán szó nélkül kilépett az irodából. Valahol, a tudata mélyén még hallotta, hogy a kampányfőnök utánaszól: "Akkor, ugye, beszélsz vele?"

Miskolci József. Valóban kollégák voltak, együtt tanítottak a kisváros gimnáziumában és ő volt az oka, hogy három év után munkahelyet változtatott. Miskolci valóban nem volt kommunista, legalábbis amennyiben a kommunista létet a párttagsággal azonosítjuk. Azonban kialakította és könyörtelenül megvalósította a kommunista értékrendszert a kollektívában, melynek fejeként őt még a leglelkesebb, legbárgyúbb MSZMP-tagok is elismerték. Nyíltan nem lépett fel soha senki ellen, ám minden kötekedés, kisstílű intrika mögött Miskolci állt. Közben kialakította magáról a kollektíva jóságos atyja képét, a kedélyes és aranyszívű Jóska bácsiét, akit mindenki szeret és akire mindenki felnéz.

Hamar ellenfelekké váltak. Tudta, hogy Miskolci áll a háttérben, amikor túlságosan magyarkodónak ítélték az általa szervezett március 15.-i ünnepséget. Az is Miskolci műve volt, hogy az igazgató megdorgálta, amiért a tatabányai Turul-emlékműhöz szervezett osztálykirándulást, és éppen június 4-én. Amikor pedig súlyos fegyelmezési kifogások merültek fel ellene, felesége hosszas unszolására úgy döntött, munkahelyet változtat. Nem adta be egykönnyen a derekát: döntését megfutamodásnak érezte.

"Akkor, ugye, beszélsz vele?" - a kampányfőnök kérdése egyre ott zakatolt a tudatában. Meg tudta volna fojtani magát, amiért nem mondta el a véleményét. Keményen, határozottan. Magyar emberhez méltóan. Meg kellett volna mondania, hogy most kell vigyázni, mert most mindent elronthatunk. Ellenséges a légkör? Igen az, és átkozottul nehéz a feladat, de van egy kormányunk, mely működik és eddig nem is rosszul, van egy történelmi esélyünk, melyet ajándékba kaptunk a sorstól, hogy ezt az irdatlan mocskot eltakarítsuk és ezt a sokat szenvedett szerencsétlen kis hazát végre felemeljük, és végül, és ez a legfontosabb, vannak igaz, tisztességes és bátor magyar emberek, akik ebben hajlandóak közreműködni. Ezt most mind tegyük kockára? Legyünk árulók, önmagunk elárulói? A nemzet elárulói? Áruljuk el azokat, akik bíznak és hisznek bennünk? Akiknek mi vagyunk az egyetlen reménye? Hiszen nincs más kincsünk, mint ezeknek az embereknek a hite és a reményei! Ha ezt elveszítjük, mindent elveszítünk. Olyan korban élünk, amikor meg kell becsülni mindent, ami megbecsülhető, és vigyázni kell mindenre, amire megadatott, hogy vigyázhatunk. Leginkább erkölcsi tartásunkra kell vigyáznunk. Tegyük most mindezt kockára a Miskolci-félék miatt? Hát nem értik, nem érzik, hogy ebből az átkozottul nehéz helyzetből csak úgy sikerülhet kievickélni, ha vállunkat egymás vállának vetve méltósággal harcolunk? Igen, méltósággal. Küzdeni kell, harcolni minden kis eredményért, minden új esélyért, aki ezt nem tanulta meg és nem vállalja fel, jobb, ha félreáll. Pusztán azért, mert nehéz a szerep, mely a történelem által ránk osztatott, ismerjük be tehetetlenségünket, gyengeségünket? Az árulót soha nem becsülik, az ő kétes értékű győzelménél a becsülettel harcoló veresége is többet ér! Most kell vigyázni, mert a nehézségekkel való szembesülés, az ellenfél erőfölényének felismerése könnyen árulóvá teheti a gyávákat.

Igen, ezt mind el kellett volna mondania, de ehelyett csak állt bambán és nem szólt egy szót sem. Nem tudott szólni. Meg tudta volna fojtani magát.

Lassan beesteledett, a sárga levelek a tovatűnő álmok, remények allegóriájaként rezegtek a hűvös őszi szélben. Arra gondolt, hogy az elveszett remények helyett találhatunk új boldogságot, de ha Miskolcival beszélne, az egész eddigi életének, küzdelmeinek megtagadása, önmaga megalázása lenne. Nem, ezt nem várhatja el tőle senki. Önbecsülés nélkül nem lehet élni.

Mielőtt hazaért, az utolsó gondolata ez volt: "Végülis, az eredmény döntetlen. Egy embert elvesztettek, egyet megnyernek."

Ebben tévedett. Miskolcit ünnepélyesen felkérték, hogy az önkormányzati választásokon a párt színeiben képviselőjelöltként vegyen részt. Miskolci visszautasította a felkérést, arckifejezése megvető megdöbbenést sugárzott, mintha azt mondaná: "Hogy a fenébe találtak ki ekkora baromságot?"

A döntetlenből így vereség lett.

Az első vereség.

(Megjelent a Havi Magyar Fórumban 1995-ben.)