Gondolatok a győzelem napja előtt

Május 9.-én ünneplik a fasizmus felett aratott győzelem 50. évfordulóját. Ebből az alkalomból a világon sokfelé, különösen a magukat győztesnek tekintő államokban megemlékezések, emlékünnepségek egész sorát fogják megrendezni, melyeken az ott megjelenő politikusok és veteránok történelmi távlatú és mély tanulságokkal átszőtt beszédeket tartanak majd a közös erővel kivívott győzelem dicsőségéről. Sajnos kevés az esély arra, hogy e beszédek között olyan is születik, mely nem csupán a fasizmus embertelenségére és megsemmisítésének kétségbevonhatatlan szükségességére hívja fel a figyelmet, hanem megemlíti kialakulásának okait, létrejöttének körülményeit és szól a szövetségesek által elkövetett bűnökről és az általuk kialakított új világrend igazságtalanságáról és embertelenségéről is.

Mert a bűn akkor is bűn, ha azt történetesen a későbbi győztes követi el. A fasizmusért Hitler a felelős, ám azért, hogy azt a német nép nagy része elfogadta és támogatta, már nem csupán ő. A történelem egyetlen eseményét sem lehet összefüggéseiből kiragadva, pusztán önmagában szemlélni, a történelem folyamat, melyben mindennek oka és következménye van.

Sok mindenről várhatóan nem esik majd szó a győzelmi megemlékezéseken. Egyetlen szónok sem lesz olyan bátor, még ha történetesen német is az illető, hogy szót ejtsen az első világháborút lezáró Párizs környéki békediktátumokról és a Németország kifosztását, a nagy ellenféllel való végső leszámolást és a német nép teljes megalázását célul tűző, meglehetősen ostoba és rövidlátó francia külpolitikáról. Ugyan, a "győztes" Franciaországot képviselő delegáció jelenlétében ki merne ezekről a kérdésekről szólani? És vajon vállalja-e majd valaki azt a hálátlan szerepet, hogy a magyar nép legnagyobb történelmi tragédiájáról, Trianonról beszéljen a "győztes" Románia képviselőjének jelenlétében? Az, hogy ezek az igazságtalan diktátumok jelentősen hozzájárultak az első világháborúban vesztes országok belső közállapotának radikalizálódásához és - különösen a német emberek lelkében - elültették a visszavágás vágyát, ugyan, ez kit fog érdekelni?

Vajon firtatják-e majd Clemenceau felelősségét? És Chamberlainét, aki Csehszlovákia feldarabolásával vélte biztosítottnak a békét Európában? Ki fog beszélni majd a Molotov-Ribbentrop paktumról, a drezdai és más, a szövetségesek által végrehajtott terrorbombázásokról, a partizánok kegyetlenkedéseiről, a kisebbségben élő magyarokkal szemben elkövetett véres megtorló akciókról, valamint az emberiség történetének egyik legnagyobb szégyenéről, az atombomba ledobásáról? A "dicsőséges" Vörös Hadsereg egykori parancsnokai, veteránjai , valamint a vezető orosz politikusok jelenlétében lesz-e olyan bátor valaki, hogy szólni mer az orosz katonák fosztogatásairól, kegyetlenkedéseiről, az orosz tábornokok által alkalmazott vágóhíd-taktikáról, ami abból állt, hogy a mérhetetlen orosz gyalogság ráterelése és elpusztítása révén hatástalanították az aknamezőket a gépesített alakulatok előtt? Íme, ennyit számított egy emberélet azoknak, akik deklarálták, hogy a legnagyobb érték az ember!

Megtudjuk-e majd a szónoklatokból, vajon miért nem siettek az orosz csapatok a varsói felkelés segítségére? Lengyel hazafiak ezrei pusztultak el Varsó csatornáiban derékig emberi ürülékben harcolva azért, mert Sztálin politikailag nem látta indokoltnak a segítségnyújtást. Erről ki fog szónokolni? Elhangzik-e majd Katyn neve? A rengeteg holocaust-megemlékezés egyikén sem merült fel a kérdés: vajon miért nem bombázták a szövetségesek azokat a vasútvonalakat, melyeken a szörnyű pusztulásra ítélt szerencsétlen emberek százezreit vitték a biztos halálba. Ha ez megtörténik, lehetetlenné válnak a deportálások. Vajon mi áll a hallgatás hátterében?

Vajon van-e erkölcsi alapjuk az ünneplésre azoknak az országoknak, melyek Kelet-Európa népeit odadobták a hitlerinél semmivel sem jobb sztálinista diktatúra karmai közé és melyek képviselői Nürnbergben egy asztalhoz ültek ítélkezni azokkal a szovjet vérbírákkal, akiknek kezéhez tán még az előttük vádlottként álló náci bűnösöknél is több vér tapad?

Ám hiábavaló kérdések ezek, emberi gyengeségből fakadnak. Mi, keresztény emberek, hajlamosak vagyunk mindent erkölcsi értékrendszerünk szemüvegén keresztül vizsgálni és amíg ez lehetséges, sőt szükséges egymás közötti kapcsolatainkban, lehetetlen sajnos akkor, amikor történelmi eseményeket teszünk vizsgálódásunk tárgyává. Mert a történelem örökös küzdelem, nemzetek, eszmék vívják állandó harcukat és csupán ritkán fordul elő olyasmi, amiről teljes bizonysággal summás ítéletet alkotni lehetséges. Ám akad ilyenre is példa: egyértelműen pozitív epizódja volt a világtörténelemnek 1848-as forradalmunk és szabadságharcunk és egyértelműen rossz volt a hitleri és a sztálini diktatúra. A világ sorsát mindig néhány nagyhatalom nemzeti, vagy ideológiai értelemben vett érdeke irányította, a kis országok tragédiái pedig akkor következtek be, amikor ezen vélt vagy valós érdekekkel szembekerültek.

Sajnos, gyakran úgy tűnik, napjaink politikusai nem túlzottan fogékonyak a múlt tanulságainak feldolgozására. Manapság is jellemző, hogy a válságok, problémák valódi, gyakran a történelmi múltból származó okainak mélyreható elemzése helyett bonyolult, szövevényes és drága biztonsági rendszerekkel, mechanizmusokkal, bilaterális és multilaterális szerződések egész garmadájával próbálják a biztonság látszatát fenntartani. Igazi és tartós béke azonban csak akkor köszönthet rá a világra, ha egyetlen népet sem gyaláznak meg többé nemzeti létében, nem akadályoznak fejlődésében, nem gátolnak meg nemzeti sajátságai felmutatásában. Ha már emléke sem él a kollektív bűnösség fogalmának. Napjaink egyik legnagyobb liberális hazugságával szemben, mely az integrációs folyamatokat a nemzeti lét folyamatos elhalásának hazudja, konfliktus mindig akkor keletkezik, amikor valamely nemzet fejlődését külső vagy belső ellenségei hamis eszmékkel vagy fegyverrel hátráltatni szándékoznak. Szabadon fejlődő nemzet még soha nem veszélyeztette a biztonságot! Amíg ez a szemlélet nem válik általánossá, addig a kínnal-keservvel kiizzadott szerződések csupán jelentéktelen papírdarabként fogják demonstrálni a történelmi távlatú gondolkodásra való képesség hiányát.

(Megjelent rövidítve, "Gondolatok az évforduló előtt" címmel az Új Magyarország 1995. május 3.-i számában)