Furcsa álom

Furcsa álmom volt a minap. Azt álmodtam, hogy álmodom, egészen addig, míg... No, de kezdjük az elején.

Először Istenről álmodtam, a szeretet, a megbocsátás istenéről. Hatalmas templomokat láttam, égbetörő tornyokkal, s egymagam térdeltem a színes mozaikablakok csendes, áhítatos félhomályában. A dicsőség, a méltóság, az isteni rend uralmáról álmodtam, nagy királyokat láttam, törvényadó, népet oltalmazó, egyházat teremtő szent királyokat. Kódexet körmölő barát voltam álmomban, s égre tekintő, esedező szemekkel latin énekek komor dallamát hallgattam. De aztán jött, és felébresztett álmomból: az Ember.

Ezt követően Őróla álmodtam. Hatalmas könyvtárakat láttam, tárházát új tudományoknak és új művészeteknek. Álmomban megmértem a világokat, a bolygókat és csillagokat, az értelem kométáján száguldva bejártam a Világmindenséget, s idegen világok lakóival beszéltem. Távcsöve mellett kuporgó csillagász voltam álmomban, kerestem a Törvényt, a világ képletét, a mozgató erőt. "Megismerni, megismerni!"- csak ez motoszkált agyamban, és szembeszálltam minden akadállyal, minden tekintéllyel, minden ósdi, régi filozófiával. Azután furcsa zajra ébredtem: recsegett-ropogott a máglya.

Amikor újra elaludtam, édes álmaim voltak: a szabadságról álmodtam, s az emberi méltóságról. Hatalmas könyvet láttam, fedelén nagy, arany betűkkel ez állt: TÖRVÉNY. Új uralomról álmodtam, melyben minden alattvaló uralkodó is egyben: a Jog uralmáról. Őserdőből, prériből kétkezi munkával termőföldet, emberi világot teremtő, minden veszéllyel dacoló telepeseket láttam, s közösségeket, melyek maguk szabnak maguknak törvényt. Éles füttyel, vidám zakatolással vonat suhant el előttem, mozgott, forrott körülöttem a világ, alkotott, teremtett az ember. Békés, boldog, szabad nemzetekről álmodtam - s ágyúdörgésre, bombák sivítására, vezényszavak pattogására ébredtem.

Már-már újra elaludtam, amikor furcsa figura jelent meg előttem. Erőltetett, leereszkedő vigyorral a képén közeledett felém, s közben egyfolytában beszélt. Azt mondta, ne akarjak többé álmodni, mert az, hogy ő itt van, már maga az álom. Azt akarta, hogy elhiggyem: ővele minden álmom beteljesült, s felejtsem el minden régi álmomat. Miközben beszélt, vigyorgó képpel bankjegyeket tömködött a zsebembe. "Megkapsz mindent, csak álmodni ne akarj többé, mert nincs már miről. Az álmok ideje lejárt!" - mondta, s közben tömte, tömte a pénzt a zsebembe. Én csak álltam bambán, kábán, hagytam, hogy beszéljen, hogy megtömje a zsebeim, s közben arra gondoltam, lehet, hogy tényleg igaza van, s ő valóban maga az álom. Egyre nyájasabbá, egyre leereszkedőbbé vált, s egyre több pénzt dugott a zsebeimbe. Közben mindenütt képek jelentek meg, édeskés, andalító képek, melyek olyanok voltak, mintha álomképek lennének, de mégsem voltak azok. Mindegyik képről ő vigyorgott rám, mindenünnen az ő szava visszhangzott: "Én maga vagyok az álom." Egyre elviselhetetlenebbé vált a zűrzavar, egyre jobban felbőszített a képek hazugsága, értéktelensége, s az állandó üres, bárgyú vigyorgás. Már zúgott a fejem. Nem bírtam tovább. Kezeimet a fülemre szorítva, elkeseredetten üvöltöttem el magam: "Álmodni akarok! Bármit, bármiről, csak hagyjanak álmodni! Én álmodni akarok! Álmodni akarok! Álmodni!...Álmodni!..."

Amikor felébredtem, feleségem aggódó tekintetét láttam magam fölött. "Szörnyű álmod lehetett."- mondta, miközben gyengéden letörölgette homlokomról a verítéket. "Még szerencse, hogy csak álom volt!" - tette aztán hozzá mosolyogva.