Az albérlő

A család a konyhában tartózkodott, s valamennyien a közeli értelmes cselekvés boldog reményével kapaszkodtak a tűzhelyen fortyogó paprikáskrumpli levegőben úszó édeskés illatába. A Családfő a beépített szekrénynek támaszkodva állt a tűzhely mellett, ahonnét jó belátás nyílt a fazékba, s az onnét kiszökő illatok rövid úton juthattak el az orrához. Keze ügyében félig kiivott sörösüveg. Az Asszony a férje mellett állva kavargatta a készülő vacsorát. A Lány az asztalnál ült, bambán, fejét könyökére támasztva. A rádióból recsegve nyöszörögtek elő a vízállásjelentés hangjai.

- Itt az ideje, hogy végre elhatározzuk magunkat valamire.- szólalt meg a Csaladfő. Ez így nem mehet tovább. Megmondtam annak idején, hogy ne vegyünk fel albérlőt. S ha fel is veszünk, ne ilyet. Mire volt jó ez az egész? Éltünk, ahogy éltünk, ahogy nekünk tetszett. Mióta ez az alak betette ide a lábát, minden megváltozott. Feldúlta az életünket. Kellett ez nekünk? (Nagyot húz a sörösüvegből.) Kellett ez? Nem kellett. (A feleségéhez:) Vigyázz, nehogy megint elsózd, mint a múltkor. Kár lenne érte.

- Neked sem volt annak idején kifogásod az ellen, hogy idevegyük - replikázott a felesége. Rendes, szerény, jóravaló embernek tűnt, ki gondolta volna róla, hogy ilyen? Hogy így lenézi a kisembert? Hogy nem lehet vele együtt élni?

- Na, nekem már akkor gyanús volt, amikor ideállított azzal a vasalt, úri modorával, amikor idecipelte azt a ménkű sok könyvét, meg a lemezeit - mondta a Családfő. S mindezt csupán azért, hogy megmutassa mennyivel különb minálunk, hiszen ő olvas, ő komolyzenét hallgat, ő nem úgy él ám, mint a többi kisember! Én már akkor éreztem, hogy mélységesen lenéz bennünket. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. A kezdet kezdetétől az volt a titkos célja, hogy feldúlja az életünket, a családi békénket. Nem átallott még a neved napján is virággal ideállítani, megjátszani az úriembert. (Újabb korty a sörösüvegből.) Nem, ez így nem mehet tovább. Jól megvoltunk nélküle, nem hiányzott senkinek.

- Nem tudom, miért vagytok úgy oda. -szólt közbe a Lány unott hangon. Elvégre csendes, szerény ember, folyton csak a könyveit bújja, meg a lemezeit hallgatja. Még soha nem hozott fel senkit. Olyan, mint egy ma született bárány. Ha jól belegondolunk, ideális albérlő.

Mindezt monoton hadarással mondta, pusztán az ellentmondás, a vitatkozás öröméért. Átlézengett, átunatkozott gyermekkora régen kiölt már belőle mindent: nem gondolkozott, nem tervezett, nem álmodozott. Nem volt véleménye, nem voltak érzelmei, sem szellemi igényei. Unatkozva, igénytelenül ténfergett csupán az életben.

- Persze, mint a ma született bárány! Ismerem én jól ezt a típust, hajaj, de még mennyire, hogy ismerem! Ezt a műveltségbe, úri allűrökbe csomagolt gőgöt, ezt a felnyakkendőzött utálatot, ezt a jómodorral kibélelt fensőbbséget! - felelte a Családfő. Csak arra kell a könyv, meg a választékos modor az ilyennek, hogy a mögé rejtse el az utálatát a magunkfajta egyszerű emberekkel szemben. Hát, kérdem én, kell ez nekünk? Kell az nekünk, hogy idejöjjön egy idegen és feldúlja az életünket? Hát nem veszitek észre, hogy minden egyes választékos kifejezése, minden tetszikezése, kéremszépenezése, udvarias kedveskedése valójában gyűlölettel teli támadás a jól felépített életünkkel szemben? Sőt már a megjelenése, a kinézete is az! Annál persze ravaszabb ő, hogy nyíltan kifejezze utálatát! De én átlátok rajta, át bizony! Mert ha nem vennétek észre, itt az életünkről van szó! Mindarról, amit eddig nagy nehézségek árán, véres verítékkel megszereztünk! A lehetőségeinkről. A kilátásainkról. A lelki nyugalmunkról. Vagy ő, vagy mi: ez a kérdés! Nincs középút.

Ismét megpróbált kortyintani egyet a palackból, csakhogy az már üres volt. Csalódottan tette le az üveget, némi káromkodás kíséretében.

- Még, azt sem tudjuk, ki fia-borja -mondta az Asszony. Egyszer csak itt termett, mintha egy másik világból jött volna.

- Míg ide nem jött, éltük szépen a jól megszokott, mindennapi életünket - folytatta a Családfő kissé szomorkásan, szinte már nosztalgikus révedezéssel. Nehéz volt, fáradságos volt, küzdelmes volt, de a miénk volt. Olyan volt, mint mi. Olyanná tettük, amilyenné akartuk. Jutott erre is, arra is. Szépen megvoltunk. Magunkfajta, egyszerű emberekkel voltunk körülvéve, s a magunkéhoz hasonló életekkel. Ha ő itt marad, mindennek vége. Kicsúszik a talaj a lábunk alól, ez az igazság. Vagy ő, vagy mi. Nincs középút. Az életünkről van szó.

Az Asszony levette a lábast a tűzhelyről. Mindannyian asztalhoz ültek. Csendben ettek, szertartásosan. Hirtelen odakintről zörgés hallatszott, zár csikordulása, majd felgyulladt a villany az előszobában. A konyha üvegajtajára izgő-mozgó fekete árnyék feszült. Nyílt az előszobaszekrény ajtaja, majd becsukódott. Ismét sötét lett. Mindeközben a család némán vacsorázott.

Egyszer csak halk zene hallatszott a szoba felől: egy fenséges szimfónia komoly, méltóságteljes hangjai úsztak át az előszobán, ki a konyhába, halkan, szerényen, mégis tisztán kivehetően, mintha egy csodálatos, messzi világ üzenetét hordoznák. A hangok megtisztulva szűrődtek át az evőeszközök csörömpölésén, mint forrás vize a gömbölyű kavicsokon, s nyomukban valamilyen furcsa, átmeneti állapot állt be az egész lakásban, gyilkos elszántsággal egymásnak feszülő erők küzdelme vibrált a levegőben

A Családfő ekkor felnézett, s mintha csupán egy lábai előtt heverő igazságért nyúlt volna le, mintha a gyomrából felböffenő paprikás krumpli formálódott volna szavakká, olyan magától értetődő természetességgel szakadt ki belőle:

- El kell küldeni. Vagy ő, vagy mi.

Senki nem felelt. Csattogtak a kanalak, üresedtek a tálak. A paprikás krumpli szaga megtöltötte a levegőt, megtöltötte az életet.