Harangszó a délutánban

Gyermekkoromban történt.

Kegyetlen, fojtogató júliusi délután volt. A nap gyilkos elszántsággal küldte sugarait, olvadt az aszfalt, gőzölgött a beton, súlyos, fullasztó feszültség töltötte meg a levegőt.

Nyögött, jajgatott a város, levegő után kapkodott minden.

Az ablaknál állva bámészkodtam, s az élettelen, fuldokló város pokoli látványa a reménytelenség és a kilátástalanság vasmarkával szorongatta a torkom, már-már amolyan világvége-érzés járta át egész bensőmet. Éreztem, hogy nem vagyok képes kívülállóként szemlélni ezt az egyoldalú, gyilkos küzdelmet, a Nap vérszomjas harcát az élet ellen, hanem szép lassan én is öntudatlan, fuldokló részesévé válok, akárcsak a fák, a házak, s minden, amit a természet, vagy az ember megalkotott. Kiolvadni éreztem magamból mindent, ami emberi: a gondolatok foszlányokban, petyhüdten himbálóztak, az érzelmek megfakultak, a fullasztó, párás levegő ólomként nehezedett testem minden négyzetcentiméterére.

Az enyhes, árnyas este reménytelenül távolinak tűnt, túl a most soha át nem léphető, végtelenül messzi határán. Nem akadt semmi, ami a remény csalfa képzetét kelthette volna bennem. Egy fáradtan bandukoló ember, egy tovaröppenő madár látványa tán ilyen lehetett volna, de bármennyire is erőltettem magam, nem láttam semmit, ami az életről tanúskodott volna. Csak a hőségben olvadozó, kihalt város holdbéli tájra emlékeztető képe volt előttem, semmi más.

Már-már feladtam mindent.

Aztán, először csak azt éreztem, hogy megrezeg a levegő.

Még nem tudtam, hogy pontosan mi is történt, de azt biztosan éreztem, hogy valami megváltozott. Azután már hallottam is.

Egy harang kondult meg a nyári délutánban.

Bing-bang. Bing-bang. A hangok eleinte félénken bukdácsoltak felém, majd gondtalan, vidám gyermekek módjára, bukfencezve kergetőztek a légben. Fittyet hányva a nap gyilkos sugarainak, kedvesen, pajkosan szaladgáltak, egészen megtöltötték a levegőt.

Az első öröm után mélységes szégyent éreztem. Szégyelltem korábbi megalkuvásomat, szégyelltem, hogy megváltoztathatatlannak hittem azt, amit - íme - néhány ércesen csengő, bohókás hangocska gyermeki könnyedséggel megváltoztat.

Bing-bang. A hangok már komoly, elszánt arcú, győztes katonákként masíroztak tova.

Újra megelevenedett minden. A már-már kialudt tüzek újra fellobbantak, a vágyak és remények új erőre kaptak.

Az eddig holdbélinek látott város kedves, andalító nyáreste ígéretét küldte felém.

Hiszem, hogy egyszer, talán nem is olyan sokára, újra megszólal az a harang, s ismét megrezegteti a levegőt.

S akkor majd megváltozik minden...