Eötvös József

"...minden babér elhervad, minden emlék romba dől, de kinek neve egy eszmével él, a fölött az időnek nincsen hatalma."

"A jövőt kénye szerint csak az rendezhetné el, ki a multat megsemmisíthetné."

"Haladni csak úgy lehet, ha, míg ez egyik lábunkkal előre lépünk, a másikat a helyén hagyjuk. Ez első törvénye minden haladásnak."

"...bizonyos, hogy oly czélok, melyeket józanul választánk, sőt melyeket helyzetükhöz képest választanunk kellett, mindig el is érhetők, csak az szükséges, hogy arra a jó utat válasszuk."

"...csak ki idejét érti, az hatalmas."

"...valamint a jobb ellensége a jónak, úgy a legeslegjobb – az utópia – legnagyobb ellensége minden javításnak; - a reformnak."

"...a gonoszok hatalma nem bennök, hanem a jók gyengeségében fekszik...Kinek merészsége nincs, hogy a meggyőződése mellett felszólaljon, annak jósága ingó nád, mely ha a vész megragadja, hajolva sóhajtozik, de bús szavával az ellenkező elemeket nem fogja feltartani futásában."

"...kinek lelkét soha nem veré fel nyugalmából a nagy kérdés: miért élt? az talán megelégedhetik, és én irigyelhetem a sorsát, de nem követhetem." (A karthausi)

"...boldog mindenki, kinek czélja van, s ereje elérésére, s a meggyőződés, hogy hasznost, vagy nagyot tett, ha elérte,..." (A karthausi)

"Csak kinek lelkét mintegy őrültség ragadá meg, ki egyszerre boldognak érze magát, vagy elkárhozottnak, mintha éltét átok vagy áldás hatotta volna át egyszerre; ki nem keresett tökélyt, nem ismer hibákat, nem tud, nem akar semmit, hanem csak érez, s egyszerre veti oda mindenét ez egy érzeménynek, s nem remél semmit, s nem fél semmitől, az szeret,..." (A karthausi)

"Szükség, hogy e világon, melynek valója kín, legalább álmaink szépek legyenek – ki élne a nélkül." (A karthausi)

"Miként a tenger habjai a sziklát, mely csak mellettök áll, sokáig mosva, végre ledöntik, míg az, mely mélyebben fekszik, szigetté nő: úgy tesz az idő fájdalmainkkal, a külsőket lerontja, de azok, melyeket kebleinkben hordunk, növekednek azalatt." (A karthausi)

"Nem értjük egymást, önösségünk külön nyelvén szólva elérhetetlen távolságban állunk még azoktól is, kiket a végzet mellénk teremte. - Segíteni akarunk, de nem ismerjük szükségeiket, szívet kérünk, s okoskodás nyújtatik, segedelem kelle, s tanács adatott,...s így állunk annyi emberek között magányosan, minden anyagok között, melyekkel boldogságunkat felépíthetnők, nyomorult tehetetlenségben;...e világ nagy Bábele fölött az isten átka lebeg, s jobb magányba vonulni, mint tovább fáradni e szerencsétlen tömeg között, hol te mindenkinek, s mindenki utadban áll..." (A karthausi)