A kocsma

Azután úgy döntött, mégis megiszik egy pohár bort. Ennek részben a szomjúság volt az oka, részben meg az a be nem vallott remény, hogy talán a vörösbor jól ismert, kellemes íze nyelvének ízlelőbimbóiban elraktározódik, s elkíséri hosszú útja során.

Talán megmarad örökre.

A nádtetős, vályogfalú, düledezett kis kocsma az utolsó volt a határ előtt: egy őzugrásnyire innen "véget ér Magyarország". S hogy mi jön azután? A külföld fogalmával éppúgy nem tudott mit kezdeni, ahogy egy kisgyermek is csak szánakozó csodálkozással nézne ránk, ha a halálról beszélnénk neki. Hiszen önnön lénye, puszta létezése, az őt körülvevő tárgyak, személyek, színek, benyomások mind-mind az élet megannyi cseppje, melyek úgy veszik körül, mint hajótöröttet a végtelen tenger, s csak később tűnik fel a ködös horizonton egy vékony földcsík: a halál.

"Amott, az a fa már a sógoroké. Jól megtanulhatták tisztelni ezt a helyet, az anyjuk keservit, erre verte őket Kossuth apánk." Eszébe jutott a nagyapja. Hányszor hallgatta végig a történetet, amikor "csupán egy kőhajításnyira voltak a császár városától, volt is ott nagy ribillió, hogy a fene essen beléjük, meg a kétfejű madarukba!" Nagyapja ilyenkor mindig hozzátette: "Ha rajtam múlik, édes fiam, azok a kevély bécsiek megismerték volna a magyar virtust, de meg ám! Tán még ma is piros-fehér-zöld lobogót lengetne a szél a császár palotáján! De hát a parancsnokok, édes fiam, azok addig-addig tanakodtak, addig töprengtek, hogy mit is kéne tenni, míg csúfos futás lett a vége. Pedig Kossuth apánk nagyon azon volt, hogy űzzük őket. Ezt biztosan tudom, hiszen..."

Itt a történet mindig fellibbent a képzelet bárányfelhős kék egébe, mely az emlékezés, a büszkeség és a Kossuth-imádat napsugaraiban fürdött, s ezek a sugarak bizony olyan erősek voltak, hogy az öreg szeme el-elhomályosult a nagy ragyogásban. Persze, amíg térdenülő kisfiúként, fából faragott kardjával a kezében, öregapja huszárcsákójával a fején hallgatta a történeteket, szóról szóra elhitte, hogy "Kossuth apánk" pont az ő nagyapjának panaszolta el a csata előtti éjszaka a csillagokat bámulva, hogy a vezérek önfejűsége fogja pusztulásba vinni a sereget. "Hiába sárkány a sárkány, ha a hét feje hétfelé húzza."

Kellemes hűvösség csiklandozta meg az arcát, amint belépett.

Az a jól ismert hűvösség! Mennyi könnyet, bánatot, örömet, álmot, dühöt, dacot szívott már magába ez a hűvösség! Mennyi érzelemmel telített! Magyarország egész története ott van ebben a hűvösségben: ettől révednek el a tekintetek, ettől lázadnak fel a gondolatok.

Ettől szorulnak ökölbe a kezek.

Veszélyes valami volt mindig Magyarországon a kocsma hűvössége! A boroskancsó mellett néha még a Széchenyi Istvánok is Wesselényi Miklósokká változtak.

Ledobta magát az egyik asztalhoz.

Egyedül volt, csupán egy légy zümmögött amolyan tessék-lássék módra a délutáni hőségben.

Nagyon sivár volt minden. Nagyon álmos. Nagyon fullasztó.

Nagyon magyar.

Kis idő elteltével a kocsmáros is kidugta a fejét. Ellenszenves, rókaképű alak volt, kócos fejét nagy oldalszakáll keretezte.

- Parancsol az úr?-kérdezte.

- Hozzon egy pohár vöröset.

- Mindjárt gondoltam.

- Honnan gondolta?

- Mindegyik azt iszik - vonta meg fölényesen a vállát a kocsmáros.

- Kik azok a "mindegyik"?

- Hát a kivándorlók, azok. Mér', kend tán nem az?

Nem válaszolt, csak megvonta a vállát, mintha azt mondaná: "Mi köze hozzá kegyelmednek?"

Azután gondolataiba mélyedt.

Hej, csak ne látná folyton maga előtt azt a sárga templomtornyot a kis kereszttel a tetején, csak ne érezné egyfolytában a vasárnapi húsleves szagával keveredett akácillatot! Milyen húslevest tudott főzni az asszony! Nem volt annak párja a faluban!

Egy hónapja sincs, hogy eltemették. A betegség vitte el, pedig alig múlt húszesztendős. Hiszen ha legalább gyerek maradt volna utána! Akkor más lenne minden. Tanítgatná erre-arra, megszerettetné vele a tavaszi föld zsenge illatát, mely oly kedvesen csiklandozza az ember orrát, mikor először sóhajt fel a mező, mikor először nyújtóznak a fák. Lenne értelme az életének.

Ökleire hajtotta az arcát.

Azt mondják, odakint saját földje lesz. Elművelgeti, majd csak elfeledkezik mindenről. "Kossuth apánk is idegenben töltötte el a fél életét, pedig mennyire szerette a hazáját!" majd csak sikerül neki is.

- Nesze, a bora! - a kocsmáros barátságtalan, durva hangja felébresztette révedezéséből. Tudja már, hová megy?

Újra megvonta a vállát.

- A legtöbben Amerikába mennek. - folytatta a kocsmáros. Azt hiszik, ott a paradicsom. Abban reménykednek a szerencsétlenek, hogy ott majd saját földet kapnak. Csak tudnám, honnan ered ez a fene nagy földmánia! - tette hozzá a pult mögül a poharakat törölgetve. Persze, nekem nincs okom panaszra. Áldja meg Isten Amerikát, hogy ilyen forgalmat csinál! Tudja, akkor jöttem ide, amikor ez az egész elkezdődött. Azóta szépen megy az üzlet. Az én kocsmám az utolsó a határ előtt, így hát majd' mindegyik betér, nagy búsulások, sóhajtozások közepette egy kancsó vörösbor mellett elsiratja a kudarcba fulladt életét, aztán továbbáll. Nekem meg persze itt hagyja a bor árát.

Undorral hallgatta. Mit is tudhat ez az alak a földről? Mit az ő egész, értelmét vesztett életéről? Szeretett volna megfelelni neki, elmondani, hogy került ide, szeretett volna beszélni a nagyapjáról, aki innen nem messze sántult le Kossuth katonájaként, a feleségéről, akit...

De nem mondott semmit, csak a tehetetlen düh fojtogatta a torkát.

Hirtelen mozdulattal felhajtotta, ami még a pohár alján volt.

- Vizes volt a bor, nem jár borravaló! - mondta, és megvető mozdulattal egy pénzdarabot hajított az elképedt kocsmáros elé.

Odakint megállt egy pillanatra. Gondolkozott. "Majd én megmutatom ennek a..."

Azután elindult.

Arra, ahol a hegyek mögé bújó nap fénye egy sárga kis templomtorony keresztjén csillogott.

Arra, ahonnét húslevesszagú akácillatot sodort felé a könnyű esti szél.

Hazafelé.

(Megjelent a Havi Magyar Fórum 1995./8. számában.)