Találkozás a kormányzóelnökkel

Nincs tán még egy választóvonal a Földön, mely két, egymástól olyannyira különböző világot választana el, mint a Kerepesi úti temető kőkerítése. Két világ: egy élő és egy halott - vághatnánk rá könnyelműen, ám a valóságban ennél szomorúbb a kép: míg az egyik világ - legalábbis gyakran így hiszem - élve is halott, a másik holtában is élhetne, de nem él, vagy legalábbis kevesek számára él. Föltámadásához az szükségeltetne, hogy a többség számára élővé váljék. Az is igaz, persze, hogy amíg akad egy olyan magyar, kinek szívében megelevenedik a kerítésen belüli világ, addig ez utóbbi nem lehet halott. Csak várja a sorát türelemmel. Várja az idejét a feltámadásnak.

Csodálatos, aranyló hajzuhatagként omlott rá az ősz aznap délután a temetőre. A megcsupaszult gesztenyefák ágai között besompolygó fáradt napsugarak egy bágyadtságában is méltósággal teli, mozdulatlanságában is nagyszerű világot vontak áttetsző, finom ködfátyolba.

Először nem hittem el, hogy ő az. Lehet akár egy átlagos öregúr is - gondoltam - aki kijött megmártózni egyet az őszi melankóliában. Közelebb érve azonban elszállt minden kétség: valóban ő volt. A kormányzóelnök. De nem a fiatal, ereje teljében lévő, sudár politikus ült ott a gesztenyefa alatt, nem: a megfáradt, megtört, őszszakállú turini remete ült ottan, méltóságos, egyenes tartással, kezét maga előtt sétapálcáján nyugtatva.

Ahogy leültem mellé, áradni kezdett belőlem a szó. Áradt a szó, hulltak a könnyek, az "ifjú-ősi könnyek, magyar könnyek". Kiveszett a hazafiság a magyarból - keseregtem - s a nemzeti érzület nélküli nép csak egy szaglását vesztett vadászkutyához hasonlítható, mely tegnap még büszke, vidám csaholással űzte a vadat, kereste az ösvényt, mára viszont mindenki könnyű prédájává változott, megtűrt ölebbé satnyult. Lesz-e még valaha is vadászkutya belőle? S egyáltalán: eljut-e a felismerésig, hogy vadászkutyának lenni jobb, mint ölebnek?

A kormányzóelnök halkan felsóhajtott:

- "Midőn az önzés sugalmai megerőtlenítik a hazafiság érveréseit, lehetnek pillanatok, hogy a hazafiság templomában megritkulva imádkoznak a honszeretet hívei, elhagyott koldusokként, de - emelte fel kissé a hangját - e templom istene nem semmisült meg, mivelhogy temploma néha üres."

Válasza nem tudott gátat vetni keserű panaszáradatomnak.

- S ugyan mit ér ma hazafinak lenni ebben az országban? Napjaink magyar hazafijához képest Servantes búsképű lovagja is megfontolt, hidegfejű realista volt! Az Önök idejében fáklyászenével tisztelték meg azt, kiben a honszeretet lángját látták lobogni. S ma? Ma mindenféle elfogadásnak, befogadásnak, megfelelésnek, beilleszkedésnek első számú feltétele a nemzeti közömbösség, a nemzeti érzület hiánya, vagy sikeres eltitkolása.

- "Ha jó szerencsében hazafinak lenni csak könnyű kötelesség, a bal szerencse csapásai közt s a kilátások kétségei mellett hazafiságban meg nem rendülni magasztos polgárerény."- felelte szigorú hangon.

- Gyakran számbaveszem magamban lehetőségeinket, kilátásainkat, esélyeinket, s nem találok - nem tudok találni - semmi biztatót. Gyökerestül kellene itt megváltoznia mindennek! A magyarság nagy drámája elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol már csak egy isteni beavatkozás segíthet. - sóhajtottam. S egy hazafi számára nincs gyötrőbb kín annál, mint amikor már csak a jószerencsében bízhatik, egy tőle független, végzetszerű fordulat bekövetkeztében.

Nem felelt azonnal, csak néhány pillanat múlva szólalt meg lassú, halk, tűnődő hangon.

- "Embert, ki estve az inség karjai közé hajtotta fejét, egy éj szerencsés fordulata bőségre ébresztheti. Nemzetet soha. - Nemzetek sorsa fatumot nem ismer. Nemzet csak azzá lehet a mire magát önmaga teszi. A ki pedig mindent csak önmagától várhat, annak a remény nem adhat semmit, nem is szabad hát reménylenie. Mert aki reményből él, az nem cselekszik. Nemzetnek pedig cselekednie kell, cselekednie mindig, untalan, egy perczet sem kell elmulasztania, nála mindig igaz, ami embernél csak igaz lehet, hogy az elvesztett perczet nem adja vissza semmi öröklét."

- De cselekedhet-e vajon egy nemzet, ha tagjai kiszolgáltatottságuk és vakságuk folytán cselekvésképtelenek? Képes-e a cselekvésre az a nemzet, melynek két osztálya: az egyre gazdagodó, a nemzettől egyre inkább elkülönülő, annak érdekeit fel nem vállaló, s egyre összeforrottabb új arisztokrácia - mely azonban teljes mértékben nélkülözi a valódi arisztokrácia méltóságát, ízlését és stílusát -, valamint a régi ösztönei szorításában vergődő maradék? Képes- e cselekvésre az a nemzet, melyből hiányzik a középréteg, melynek nincs "középnemessége", nincs polgársága, nincs a nemzeti sorskérdéseket magára vállaló értelmisége, melynek egyik osztálya nem akar, másik osztálya pedig nem képes cselekedni? Cselekvőképes-e az emberi test gerinc nélkül?

A kormányzóelnök helyeslően bólogatott:

- "Örökké elevenen áll emlékezetünk előtt, hogy a jogszerűség, civilizáció s alkotmányos élet legfőbb faktorát, a nemzeti erő valódi megtörhetetlen magkövét, a középrendben keresendőnek mutatják fel a történetek évkönyvei. Azon középrendben, mely nem áll oly magasan, hogy osztályzati érdekeit a nemzeti tömeg érdekeivel ellentétben képzelné, nem áll oly alant, hogy mások szupremáciai vágyának eszközeivé alacsonyulna, mely magát sem pénzért, sem csillámokért áruba nem bocsátja."

- Sok tisztességes hazafi retteg a kérdéstől: meddig mehet el véleménye megformálásakor, mekkora adagot szelhet ki magának az igazság tortájából anélkül, hogy a reálpolitika göröngyös útjáról letérve veszélybe sodorná az ügyet, melyért fáradoz. Lehet-e, szabad-e a teljes igazságot akarni, vagy bátorságunkat vesztve térdre kell esnünk a mások által felállított bálványok előtt? Készülhetünk-e csatára, vagy bele kell törődnünk abba, hogy csak négy fal között masírozhatunk?

A kormányzóelnök egyik kezét ökölbe szorítva erős elszántsággal felelt:

- "Kell lennie pártnak, mely az ájult akaratú Viertel-Massregel-ek embereinek meg ne hajoljon semmi áron, mely az egész igazságot akarja, szilárdul, megtörhetetlenül."

Majd látva arcomon a szomorúan gúnyos, szkeptikus mosolyt, kérdésemet megelőzve hozzátette:

- "Ne mystificáljuk magunkat oly sokasággal, melynek egy negyede nem egészen akarja, mit mi akarunk, más negyede nem úgy akarja, mint mi akarjuk. Legyünk bár kis sereg, de határozott. Velünk lesz isten és az igazság. Legyünk, mint a sas szárnya, mely a sas testétől el nem válik, hanem külebb nyúlik. Érezzük s éreztessük az erőt, mely e helyzetben feküszik. Tudja meg a sas teste, hogy nélkülünk, a szárny nélkül nem tud röpülni. De érezze a hollók serege, hogy így együtt a sas vagyunk."

- Szép is volna sasként szelni az eget és érezni az erőt magunkban...valójában azonban a mérhetetlen nyomás alatt mára sokan minden reményüket elveszítették. - sóhajtottam.

- "Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények között nem szabad kétségbe esnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondania."

- De hiszen minden eszköz, mely a hatalomgyakorlás modern módszeréhez szükséges, az ő oldalukon áll, őket szolgálja!- vetettem közbe hitetlenkedve, s még folytattam volna, de a kormányzóelnök közbevágott:

- "Ha van e nemzetnek rendeltetése - van pedig - az bizonyára teljesülni fog velök és általok, ha nekik tetszik, nélkülök, sőt ellenök, ha kell."

- Elhitetik a néppel, hogy önnön erejéből nem képes talpra állni, sőt meg sem engedik, hogy megkísérelje. - folytattam. Az eljövendő gazdagság zálogát ők nem a nép erejében, gyarapodásában látják, hanem az újabb és újabb pénzügyi kölcsönökben, a spekuláció és a pénz mindenhatóságában.

- "Csak olly gazdagság nem veszélyes a szabadságnak - vette át a szót a kormányzóelnök - melly a nemzet erkölcsi és anyagi tehetségének szabad kifejléséből szabadon fejlett, a mit a kegyelem nyújt, mi jogok árán vásároltatik, tartós jólétet soha nem szül."

Beesteledett. Szomorúan vallottam be magamnak, hogy többet vártam ettől a beszélgetéstől.

- Olyan nehéz és reménytelen a helyzetünk, hogy tán még Ön sem képes teljesen átérezni. - jegyeztem meg keserűen. Hisz Ön is csak a múltnak embere.

- "Igen, én a múltnak vagyok embere, de az a mult, a melynek embere vagyok, olyan mult, a melynek jövendőnek kell lenni, ha a magyar nemzetnek még van jövendője."

Egy pillanatig elgondolkozott, azután hozzátette:

- "Az óramutató nem szabályozza az idő folyását, de jelzi, az én nevem óramutató, jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jönni kell, ha a magyar nemzet számára még tartottak fel jövőt a végzetek, és annak a jövőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak, annak a jövőnek neve: állami függetlenség."

Azzal felállt. Hirtelen kimondhatatlan ijedtség lett úrrá rajtam: nem tudtam beletörődni abba, hogy ennyiben maradjunk.

- Hát Ön sem tud semmit tenni érettünk? Ön sem tud megmenteni minket? - kérdeztem végső elkeseredésemben.

Megállt, lehajtotta a fejét. Mintha szégyellte volna azt, amit kimondani készül. Aztán lassan rám nézett és csendesen csak ennyit mondott:

- "Én a nemzet nélkül nem tudom a nemzetet megmenteni, a nemzettel igen."

Be kellett látnom, hogy igaza van.

S ahogy röviddel később megfáradt, megtört alakját eltűnni láttam a gesztenyefák ágai közé feszülő koraesti félhomályban, hihetetlennek tűnt, hogy ő volt az az ember, kinek egyetlen szavára pelyhesállú, kócos legénykék siklottak ki édesanyjuk féltő öleléséből, s meglett családapák törölték le a búcsú és a féltés könnyeit szeretteik szeméről.

Mégis, nekem már nagyon kellett ez a találkozás.

És különben is: lesz még ideje a toborzásnak!